Menő pasztellszínű gyöngyöket lőttem az Ikeában. Borisz nekiállt formákat megtölteni velük.

Vince viszont csak turkált a dobozban, élvezte a gyöngyök tapintását, markolászta, morzsolgatta őket. Egyre több gyöngy gurult szét a szobában, egyre idegesebb lettem, már láttam magam előtt, amint Hamupipőke módjára naphosszat a gyöngyök után kúszom, ezért inkább hoztam pár tálkát, hogy azokba szórja és pakolgassa a gyöngyöket. Sajnos, ez sem oldotta meg a problémámat, a gyöngyök továbbra is kedvesen csörögve potyogtak a padlóra, így mentőötletként hoztam egy nagyobb tálat, és abba pakoltam a kis tálkákat meg a gyöngyös dobozt. Erre Vince fogta a dobozt, és beleborította az összes gyöngyöt.

Láttam már ilyet neten, sensory bin névre hallgat, de eddig sosem értettem, hogy komolyan gondolják e a szülők, hogy a kölykök lavórba borított babbal fognak játszani. Erre tessék! Vince előbb kézzel, majd lábbal is “megtapasztalta” a gyöngyöket, megpróbált teljes testfelületével belefeküdni, majd kiszállt, megint bemászott, játékokat pakolt bele, betemette, majd megkereste őket, végül elölről kezdte az egészet. Istenien szórakozott, vagy egy órán keresztül játszott, és semennyi takarítanivalót nem okozott.

Hát, ennyit akartam mondani a kreativitásról.