Az egyik leghálásabb elfoglaltság a kölykökkel a nyomdázás. Nem az előregyártott nyomdakészlettel, tintapárnáról való nyomdázásra gondolok, hanem arra, hogy összeszedünk a környezetünkben pár érdekes tárgyat, azokat ecsettel-festékkel befestjük, majd nyomot hagyunk vele a papíron.

Ebből a nézőpontból minden lehet nyomda. Parafa dugó. Gyufásdoboz. Mosogatószivacs, fonallal körbetekerve. Baba haja. Sütőforma. Bármi, ami kéznél van, de tényleg bármi. A legviccesebb a pukkantós papír (ismert nevén buborékfólia). A gyerekek határtalan lelkesedéssel festik be ezeket – nyilván nem csak azt a felét, amivel nyomdázni akarnak, hanem az egész objektumot – és hosszú ideig kísérleteznek, milyen nyomot hagyhatnak vele.

Maszatolós, de megéri. Mint a tobbi process art-nál, itt sem az a fontos, hogy létrehozzanak valami végterméket, hanem maga a folyamat a lényeg. A kísérletezés, a felfedezés, a játék a színekkel és formákkal. Nem számít, hogy valami felismerhetőt alkossanak, nem érdemes dicsérettel egy konkrét cél felé terelgetni őket, csak hagyjuk, hogy ők maguk találják ki, melyik eszközt hogyan használják. Mi pedig nyugodtan megihatunk egy kávét, miközben az elmélyült tevékenykedésben gyönyörködünk.

Persze, végtermék mindenképpen lesz, vagy ha a gyerek szeretné, kitalálhatunk valami felismerhető-megnevezhető témát, de ennél sokkal fontosabb az odavezető út, az örömteli játék.